KÖSZÖNTÉS A ZENESZALONBAN
 
 
 
(Mindjárt jönnek a látogatók! Hogyan szólítsam őket a Zeneszalonban?
Szalon ez – hát persze: Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim!
De nem… Mégsem. Mintha a látogató nem szmokingban, sötét öltönyben derengene előttem. Inkább pólóban, sőt, otthonosan joggingban, s nem is jön, hanem ott ül a számítógép előtt.
Akkor hát: Sziasztok! Helló!
Foglaljanak helyet! – Dobjátok el magatokat!)
 
 
*****
   
 
  Elég e kettősségből! Nincs kétféle közönség!
     Azaz: van, de nem életkor vagy társadalmi hovatartozás szerint. A fül nyitottsága szerint inkább. Van, akinek a zene csak zsongás, hangkulissza, azt kívánja tőle, ne zavarja – azaz ne késztesse értelmi vagy érzelmi reakcióra – hanem csak törje meg a csöndet. A csönd ugyanis kinyitja a fület. Amikor azt mondjuk: csönd van, a külvilág apró zajaira kezdünk figyelni. A tücskökre, a távoli neszekre, a patakcsobogásra – meg a belvilágra, ami gondolatainkban megszólal, egy-egy dallamra, amely belénk fészkelte magát.  
 
 
Tudunk-e figyelni a zenére? Ha történetet olvasunk, világosan követjük, mi zajlik a szereplőkkel, milyen helyzetekbe kerülnek, hogyan formálódik a jellemük. De vajon egy zenemű témáinak alakváltozásain, ritmikus átrendeződésein, harmóniai értelmezésén, hangszerelési átszínezésein keresztül ugyanoly élénken tapintjuk-e a hangokba foglalt, ám aligha szavakra fordítható „cselekményt”?
 
Nem. A torta tetején a habot ízlelgetve csemegézünk. Alatta finoman kikevert krémekről, laza tésztákról, dióról, lekvárról tudomást sem veszünk. Más hasonlattal: a tengert a hullámtarajokkal azonosítjuk. Korallzátonyok? Színes halcsapatok? Mit nekünk!
 
 
 
Aki betér virtuális szalonunkba, eljátszadozhat a zenei folyamattal. Górcső alá veheti a partitúra „anatómiai” egységeit: a szólamokat. Megfigyelheti, mit mondanak külön-külön a hangszerek, milyen markánsan vagy épp visszahúzódóan vesznek részt a folyamatban. Az időbeli művészet tovaringásában. Hiszen ne feledjük: a zenei alkotás mellett nem állhatunk meg kedvünkre szemlélődni akár órákon át: addig és épp akkor kell rá figyelnünk, amikor elhalad előttünk. Sőt, föl kell ülnünk vonatára, hogy azt a tájat lássuk, amelyen elhalad velünk.
 
Nem érteni kell a zenéhez! Érezni kell – mondják. Igaz. Egy apró pontosítással: nem a zenéhez kell érteni, hanem a zenét kell érteni. S csakugyan, érezve kell érteni, de az érzés kialakulásához idegpályákat kell fogékonnyá tennünk. Miként érzékeink is kifinomulnak, a szerelmet is tanulja testünk. Az élményre készen állunk, de annak intenzitása rajtunk múlik. Ez a szalon ebbe az irányba is tesz néhány lépést.
 
 
 
Szalon… Ez a szó selymet és bársonyt, kanapét, díszes ülőbútorokat idéz tudatunkba, rajtuk elegáns hölgyeket, urakat, akik élvezik az életet és a művészetet. Akik egy Mozartot, Beethovent, Chopint, Lisztet hallgatnak óraszám, miközben hódolnak a kulináris élvezeteknek is. Főúri szalon, nagypolgári szalon – nem ugyanaz, de a mi ezredfordulónkról nézve már oly egyformának tetszik, mint a cromagnoni és a neandervölgyi elő- és ősember korunk kétméteres kamaszainak szemszögéből. Pedig még némelyikünk dédszülei ott ülhettek a szalonban, melyben olyan nem-zenészek hallgatták a hivatásos művészeket, akik valamennyien tanultak gyermekként valamilyen hangszert. Mind tudták, hogyan szólal meg a hang – egyikük vonós, másikuk billentyűs hangszeren próbálta, esetleg többfélén is. Rádió hiányában az volt a zene, amit maguknak produkáltak vagy produkáltattak.
 
 
Szalon… Miről is beszélünk? Manapság nemcsak a lakótelep gyermeke nem látott ilyet, hanem a „legjobb házakból” származó társaik sem. Koncert van helyette, ahol azonban a művész dobogón ül, a közönség pedig rajongva fölnéz rá. (Akkor is, ha korszerű termekben az emelt széksoroktól lefelé esik a színpad. Olyan ez, mint Napóleon sírja Párizsban az Invalidusok templomában. Ha lemegyünk a márvány szarkofág mellé, föl kell tekintenünk rá, ha föntről nézzük, egy korláton át akaratlanul is meghajlunk előtte.) A szalonban is rajongás vette körül a művészt, de egyazon parketten állt a hangszer a hallgatók székeivel. Nem széksoraival, hanem egyedi ülőbútoraival. A szalon fesztelen volt, nem annyira társadalmi, mint társasági. Ma imitt-amott nosztalgia ébreszti emlékét, de ez a szalon többé már nem az a szalon, az idők végérvényesen megváltoztak.
 
 
 
Az idők megváltoztak. Ez a szalon, ez a képernyős-egeres, egy eddig sohasem látott szalon. Amilyen széked van a számítógép előtt, azon ülsz, amilyen ruhát viselsz épp, olyanban. Nem szólhatsz ugyan társakhoz, de társad, aki a világhálóról odanyújtja neked e szalon tartalmát.
 
 
 
Belépsz a régi magyar zene szalonjába. Itt sorakoznak azok a zenék, amelyekről sokáig azt tanultad: nincsenek is. A magyar zene Liszttel, Erkellel kezdődött sok évtized tudatában. Azután felfedezték Bakfarkot, s csodáltuk: miként lehet, hogy 300 évvel Liszték előtt volt egy magyar zeneszerző, azután meg senki sem. Íme egy kis minta a „senkiről”. Hogy német, cseh nevek szép számmal vannak közöttük? Igen. Közép-Európa nevei. Áramlott itt a művészet, a szellem kincse közös volt. Ha egy-egy mestert több nép is magáénak tekint, ne legyen birtokharc! Mindazok jogosan nevezik magukénak, akik profitáltak jelenlétéből.
 
 
 
S belépsz a mai magyar zene világába. Ez már nem oly szalonba illő, mint a régi magyar muzsika. De ne utasítsd el! Barátkozz vele! A figyelmes hallgatónak megnyílik. A felületest zavarja. Ha rászánsz néhány figyelmes negyed- majd félórát, később órát, füled beszélni kezdi a mai zene nyelvét. Ami már kissé ismerősen cseng, az vonzó lehet. Nem egyféle ez a nyelv. S nem is egyformán könnyen vagy nehezen közelíthetők e különféle nyelvek. Nem baj, ha valamelyiket nem szereted, vagy nehezebben barátkozol vele. Gyakorlat teszi az értő hallgatót. Mintákat kapsz egy-egy zeneszerzőről. Jellemző perceket, amelyek valamelyest megmutatják a komponistát. De van, aki nem egyféle stílust követ egész pályáján. Ne hidd, hogy ismered a komponistát, ha 5 percet hallottál tőle. Ha tetszett, keresd a többi öt percét!
 
 
S jutalmul játssz! Mozart különös darabjával, a dobókocka-menüettel. A billiárdozni szerető Wolfgang Amadeus íme, a hangokkal is zsonglőrködni kezd. A szólamok ezernyi permutációjához hajdan kezelhetetlen papírtömegek kellettek. A számítógép zsebre – akarom mondani: winchesterre – vágja a nehézséget.
 
 
Számítógép, jogging – s a múlt zenéje: nem feszül köztük ellentét? A ma embere múzeumba megy e muzsikákért?
 
 
Nem. A művészi érték időtlen. Egészségtelen, hogy a huszadik század megkérdőjelezi a jelen zenéjének érvényességét, fontosságát kora embere számára, akit a múlt ejt rabul. De a múlt zenéje eleven élmény maradt a ma embere számára. Az érték azonos tőről fakad, ha  művészi igénnyel készült a múlt és a ma zeneműve.
 
 
 
Mozart úr, ugye, van még néhány dobásunk?!      

 

Hollós Máté