Beszélgetés Hollós Máté zeneszerzővel
 
Hollós Máté Erkel- és Bartók-Pásztory díjas zeneszerző, a Magyar Zeneszerzők Egyesületének Elnöke, a Hungaroton ügyvezető igazgatója, az Artisjus Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület vezetőségi tagja.

 
 
Domonkos Máté - Egyszerre vagy zeneszerző, szakpolitikus, számtalan bizottságban és szervezetben képviseled a kortárs zene és általában a magas művészet érdekeit. Ezen túl rendszeresen publikálsz. Régóta izgat, hogy milyen motiváció vezet Téged ezen a modernkori, akár polihisztorinak is tekinthető pályán?
 
Hollós Máté - Részleges polihisztornak nevezném legfeljebb. Próbálok arra rádöbbeni a kérdés kapcsán, hogy lehet-e valami közös magot találni a szerzői és zenei közéleti működésem között. Nem szoktam magam elemezni, így nem vagyok kész teljes válasszal. Szerzőként egyre inkább az foglalkoztat, hogy azt a sajátos utat, amit választottam - és amire valamelyest talán vannak képességeim - ne csak a lehetőségek szerint legjobban tudjam művelni, hanem próbáljak beletörődni, hogy ez az én utam, nem pedig ennél tágasabb mezsgyén kell cikáznom. Ez alatt azt értem, hogy amikor egy szerző elindul a pályáján, akkor még nem tudja azt, hogy milyen műfajok, irányzatok és események milyen irányba befolyásolják. Vannak szerzők, akiknek az élet különféle lehetőségeket kínál és vannak olyanok, akiket kevesebb szirénzúgás vesz körül, ellenben haladnak valamilyen, maguk által választott úton. Ez esetleg a későbbiekben egy körülhatárolható stílussá alakul, miközben be is zár bizonyos kapukat. Az általánosságokból kilépve: a magam pályáján azt látom, hogy bennem soha nem volt meg az a kísérletező hajlam, ami feltétlen új eszközök felfedezéséhez vezetett volna. Ez, tudom, sokak szemében negatívum, hiányosság, bírálandó dolog, mások pedig azt mondják, hogy nem ez a fontos, a lényeg az, hogy amit az ember az anyagának tud, azt a lehető legjobban tudja megmunkálni. Annak szoktam legjobban örülni – ez előfordult idősebb kollégával és nem szakmabeli hallgatóval is – ha azt mondják rám, felismerhetőek darabjaim. Egy olyan darabomnál, amelyet addig nem ismertek tőlem, de a Rádióban meghallva, vagy egy terem előtt elhaladva, egy próbáról kiszűrődő hangokból azonnal tudják, vagy legalábbis erősen sejtik hogy én írtam. Számomra ez a leghízelgőbb, mert ez azt jelenti, hogy sikerült magamnak valamilyen hangot kialakítanom. Ehhez a hanghoz természetesen kapcsolódnak különböző műfajok. Engem az eddigi életemben elkerült a színpad és nem lepne meg, ha a továbbiakban is így lenne. Azt gondolom, hogy a lírán belül - ami nekem a legfontosabb - többféle úton tudtam elindulni. Tehát, amit előbb stílusnak neveztem, az talán nem kaptafa. Amennyiben az lenne, ha egyszerűen sokszoroznám darabjaimat, s ezt megérezném, azonnal abbahagynám a komponálást. Mert annak nincs értelme, hogy az ember szánt szándékkal ismételje magát. Az más kérdés, hogy egy szerző bizonyos szempontból folyton ismétli önmagát. Ismertem komponistákat, akik készülő darabjaikról úgy vélték, valami merőben új mezsgyére lépnek velük, és fantasztikus újításokat alkalmaznak bennük korábbi magukhoz viszonyítva, majd megírták, és lett még egy nagyon szép ugyanolyan művük, mint az addigiak. Ezt nem bírálom, hiszen ezt nevezem stílusnak. Utóvégre, ha az ember eljátszik azzal - én szoktam – hogy gondolatban  belekezd egy Beethoven témába, majd egyszercsak átmegy egy másikba, ezt órákon keresztül lehet játszani. Beethovenen belül halad és a választott témák összefüggnek, még azon a sokszínűségen belül is, ami Beethovenre jellemző. Végül is minden szerzőnek egy főhangja van.
 
 

Beszélgetés Madarász Iván zeneszerzővel
 
 
 
Madarász Iván zeneszerző. Sokunknak, akik növendékek voltunk és büszkén vállaljuk, hogy maradunk is azok, Madarász Iván osztályában egészen közelről lehettünk tanúi egyre inkább híressé váló dinamikus zenei szemléletének. Az elemzések, az összhangzattan megragadása, az újszerű, a fokszámokat mellőző, az oldódásokat, a struktúra-ornamentikákat figyelő funkciós gondolkodás a zenei egyetemesség igénye felé vitt el minket. Nem véletlenül, Madarász Ivánban is ez munkál, a hétköznapi felszín, tevékenység mögött ott rejlik az azonosság a többel, a zenei végtelennel. Nem felejtem el, amikor beszéltünk a muzikusi létezésről hangsúlyozta, hogy annak az a mással össze nem hasonlítható előnye, hogy mindennap Bachhal, Mozarttal találkozik az ember. A nagysággal való kapcsolat determinál, a szó jó értelmében. Hány alkalommal mondta egy-egy szerzőről, alkotóról: mindent tudott a világról. Tudom nála a mérce a már említett teljesség, aki mindent tud, az vertikálisan érinti meg a világot: anyagtól az isteni eredőig.
 
 
Madarász Iván ügyes ember, igazi politikus, a szó szakmai értelmében. Évtizedek óta ül bizottságokban, egyesületek vezetőségében – befolyásos személyisége a hazai zenei életnek. Közben szerzői, tanári pályája is töretlen ívben alakult, habilitált egyetemi tanárként a Zeneakadémián. Szerzőként mindent elért, amit hazai komponista elérhet, önálló alkotói lemezek, díjak, rangos megbízások kisérik végig pályáját. És a siker mögött másvalaki van, egy kereső ember, aki képes mindennek ellentmondani az igazság nevében. Pontosan azt teszi amit gondol és amit a világról tart, ha kell megfogalmazza. Zenéjében ott rejlik ez az állandóan kitörő erő. Verbalitásában rejtőzködik: figyel, elemez és óvatósan fogalmaz. De mindig ott forr benne az igazság. Idegenkedik a forradalmároktól, mert irtózik a rombolástól és önmagát valami végsőhöz méri mindig. A végső igazság, a ki nem mondható. Pedig ő is magában hordozza a forradalmárok szinte mánikus erejét és gátakat elsodró szemléletét. Bár a viszony- és eszközrendszer más az Ő esetében. Mégis van egy azonosság: csak az igazság létezik.
 
 

Zeneszerzői beszélgetéssorozatunkban Sugár Miklós zeneszerzőt kérdeztük az elektronikus zene hazai és nemzetközi történetéről, az Elektronikus Stúdióról, a koncertéletről és a kortárs zene helyzetéről. És természetesen szóba került a Rádió. No és a kilencvenes évek eleje - a Vörösmarty téren ülve néhányan elhatározták, hogy létrehozzák az EAR együttest, amely mára már meghatározója a magyar elektroakusztikus zenének.
 
 
Varázskertben jártam, korunk dinamikus, viszont üres világától mélységesen különböző, más hangulatot rejtő mikro-kozmogóniában. A kultúrában betöltött központi szerep akár nemzedékeken keresztül is ívelhet, erre a dinasztikus jellegre utal az Önkormányzat által elhelyezett emléktábla a már említett kert kerítésén. Sugár Rezső, a neves zeneszerző és pedagógus svábhegyi villájában él és alkot fia, a magyar zenei életet szintén meghatározó módon reprezentáló szerző, Sugár Miklós. Több szempontból is meghatározó, szerzőként is az élvonalban tevékenykedik, de mint az EAR együttes vezetője, alapitója, olyan kortárs-szerzői műhelyt vezet, amely a 90-es évek eleje óta az avantgarde zene egyik szellemi fellegvára. A hegyoldalban álló villa mára már letűnt szerénységgel vegyes eleganciát sugároz, az interiőr évtizedek óta tartó intenzív szellemi munka hatását tükrözi. Az itt lakók figyelme egyértelműen a mélyebb dolgokra irányul, némi pátosszal a „világosság“ fiainak sajátos eleganciája látható a berendezésben, a kertben.
 
 
 
Elsőként a rádióval kapcsolatos eseményekről kérdezem. Különösképpen arra való tekintettel, hogy ilyen helyzettel a hazai zenei élet talán még soha nem nézett szembe.
 
Itt az a legalapvetőbb probléma, hogy most nincs olyan központi stúdió, ahol az elektronikus zene esetében szükséges végső munkálatokat el lehetne végezni. Bár sokunknak van saját „stúdiója“ - például az én berendezéseim sem rosszak. Ilyen módon otthon is sokmindent meg tudok oldani, de a proffeszionális felvételhez megfelelő akusztikai tér egy stúdió-nagyság szükséges, ahol meghallgatható és ilyen értelemben elhelyezhető a zenei anyag. Továbbá szükséges egy hangmérnök, aki ebben a zenei világban járatos, ezzel foglalkozik évtizedek óta. Az ő személye is adott volt a Rádióban.
 
 
 
És ezt a hangmérnököt mindig is nagyon szerették és értékelték a szerzők. Egészen kivételes kapcsolat alakult ki a hetvenes évek második felétől a szerzők és Horváth István között.
 
Igen ez így van. Tizenhét évvel ezelőtt létrehoztuk az EAR együttest, ahol a szimpla elektronikán túl, az akusztikus hangszerekkel való együttes szerepeltetés révén létrejött az élő elektronika. Ezt a hangszerek fejlődése is lehetővé tette.
 
  

Beszélgetés Láng Istvánnal
 
 
Láng István zeneszerzővel álltam lakásának erkélyén, néztük a fákat, az autókat, figyeltük a budapesti forgalmat, miközben kérdezgettem a zenéről. Azonnal kis félreértés alakult ki köztünk, utólag a művész lényében rejlő, rejtőzködő szerénységet véltem felfedezni. „Sokat tartózkodott külföldön, zenei szemléletét befolyásolták ezek az időszakok?” Azonnal válaszolt, gondolkodás nélkül. „Nem éltem külföldön.” Különös szerénység ez, az egy-két óra ott töltött idő alatt rájöttem, lényéhez tartozik. Intenzív belső élet, a létezés saját logikája, ami Láng Istvánt jellemzi, sokszor vagy szinte mindig másképp felelt a kérdésekre, mint vártam, egész létezésében az újat, a különleges megoldásokat keresi és találja meg. Egyedi lét ez. Miközben Láng István természetes közegben él: éppen az unokája játszott villanyvasúttal, amikor leültünk igazi feketét kaptunk. Beszélgetni kezdtünk. Valahogy a felsőoktatás adminisztratív formáira terelődött a szó, az előképző osztályokra, a Főiskolára, az akadémiai osztályokra, a Zeneakadémiára és a Zeneművészeti Egyetemre.

 – a teljesség parafrázisai.
 
Beszélgetés Decsényi Jánossal
 
 
Decsényi János figyel másokra, a részletekre. Ez nagyon fontos, szerzői attitűdjében a kitáguló terek is a figyelmességen és tapintatosságon keresztül növekednek, ha úgy tetszik mikró-kozmogóniákká. A jelentések súlya és értéke a mefigyelés és a megtapasztalás hitelességéből indul és jár be egy egyedi világot, Decsényi János saját világát.
 
Megérkeztem a Bródy Sándor utcába, a pagodában beszéltük meg a találkozót – szinte folyamatosan dolgozik. A hét első felében a Rádióban, utána vidéki házában, családi körben, az unokákkal együtt. Ahogy a beszélgetés során később kedves mosollyal bevallja, „szeretek Gödön komponálni, csönd van és nyugalom. Az unokák lemennek a dunapartra, tudok írni. Persze azért a csábítás nagy, sokszor nem tudok ellenállni, én is lemegyek velük a Dunához. Ilyenkor elmarad a komponálás aznapra“.