(vélemény)
 
 

Velence utcáin a tömeg, az érzéketlen turisták, csak úgy mint magam meglepő módon nem lökdösődnek, nem tülekednek. Láthatóan kevés rosszindulat, gazdátlan harag forrong az utcákon, legalábbis nem annyi, mint amennyit az emberek mennyisége indokolna. Persze a vaporetto az más - bár egy rezignált udvariasságot ott is vélek felfedezni: nem annyira hatol a húsomba a számtalan kéretlen testkontaktus. Struktúra és ornamentika, hogy idézzem jelentős zeneszerzőnk, Madarász Iván kozmogóniai és zeneelméleti értelmezését. A hely szellemisége az éppen burjánzó gazt is máshogy rendezi.
 

avagy a Stradivarik titkának egy értelmezése
 
A stílus szubsztanciája az értelmező/alkotó narrációs pontja. Nem a műalkotás felületi szövete, nem az elemek szervező ereje és nem is a közeg, hanem az elfoglalt helyzet, amelyből az alkotó szemlél. Persze ennek ellentmondhatna az, hogy a korszakok különböző stílusok által fogant nyelvekben alkotnak. Viszont a különböző korszakok különböző helyeket jelölnek meg a szemlélő számára, amelyek ezen időszakokban azonos ponton vagy legalábbis rendkívül közel állnak egyáshoz. Mert a helyek, amelyek – a másik oldalró megközelítve- a szemlélet szerint pozicionálnak és jelképeznek egy kort, ihlető erővel bírnak. Idézve a heisenbergi gondolatot, mely szerint az anyag nem objektív szubsztancia, hanem tendencia, ebből a megközelítésből a hely szerepe, mint kulturális fókuszpont ihlető és a korban adekvát közegetbiztosítank.  Az elfoglalt hely adja meg az értelmezésnek és az alkotásnak azt a genealógiai távlatot, amelytől az szerves egésszé válik és térrel rendelkező helybe kerül.
 

– avagy: titkok márpedig nincsenek!
 
 
Antonio Stradivarival kapcsolatosan két tényező - vagy ha úgy tetszik tünet - van jelen a közfelfogásban. Az ismertség és a titokzatosság. Fura ellentmondás: hogy lehet titokzatos az, aki ismert? A titkok kérdése hol a személyhez kötődik, hol a szakmai teljesítményhez. És mivel a titok-tünetek a szakmán kívüli közvélekedésben élnek, fölmerül a kérdés: honnan tudják a laikusok megítélni mesterelődünk szakmai teljesítményét? A válasz egyszerű. A szakmán kívül esők az ismertség alapján gondolnak valakit szakmailag jónak, vagy…- netán rossznak? Nem! Természetesen nem!
 
A régmúltba nyúló és az alkotómunkával összefüggő szakmai ismertség természetével nem egyezik a negatív megítélés. Persze, nagyon sok emberről tudunk, akik nem pozitív cselekedeteik alapján őrződtek meg emlékezetünkben, de az ő negatív emlékük és megítélésük nem is az alkotómunkában gyökerezik. Olyan alkotókról nemigen tudunk, akik csúnya képeket festettek, rossz, összeomló házakat építettek, rossz zenéket írtak, használhatatlan hangszereket csináltak. Nem azért nem tudunk róluk, mert nem voltak ilyenek – persze hogy voltak -, hanem azért, mert nem alkottak maradandót, amely útján a nevük és emlékük megőrződött volna. A szakmákon, művészeteken, tudományokon kívül eső általános közemlékezet csak a kiemelkedőt őrzi meg. Tehát a régebbi idők azon alkotói, művészei, mesterei, tudósai, felfedezői, akiket a laikus közvélemény számon tart, akik építettek és nem romboltak, nos az ő megítélésük eleve pozitív.
 

Bartek Ede tragikusan korai haláláról már volt szó az előzőekben. Dr. Tímár András fogalmazta meg nagyon lényegre törően – A magyar hegedűkészítés története című tanulmányában – e veszteség igazi súlyosságát, nevezetesen, hogy Bartek Ede halálával lényegében megszakadt a Nemessányi által képviselt szakmai vonulat. Némi bizakodást jelenthet számunkra az a szűkös másfél évnyi idő, amit Pilát Pál, Bartek munkatársaként töltött el. Ez alapján Pilát Pál személyét akár kapocsnak is tekinthetjük – és az egyetlen kapocsnak – Nemessányi szakmai irányvonalához.
 

Újrakezdés, folytatás. Nézőpontok: közelről vagy távolrol, akár bizalommal vagy bizalom nélkül, szeretettel vagy nem. Péterben sok a szeretet - mondta Karlheinz Stockhausen a neves zeneszerzőről - van amikor egy ilyen kijelentésnek semmi értelme, de amikor magunkba tekintünk a legfontosabbat érintette a nagy szerző. Igen vagy nem - a dialektika ismeretelméleti és nem ideologiai kérdés. A dolgok végül is feketék és fehérek, a viszonyaink azokkal válnak döntővé. Péterben sok a szeretet és látjuk a filmben, ahogy Eötvös P. viszonyul a keletkező hangokhoz, folyamatokhoz. Erő és megkérdőjelezhetetlenség. Ez a zene egy pillanatra sem rokokó, nem hatják át bukolikus bájak. Világos karakerek a keletkezéstől az utolso pillanatig. A keletkezés közegének viszonyrendszere a lényeges.

A hegedűkészítés meghatározó stílusirányainak kibontakozása hozzávetőleg a 17. sz. elejére tehető, ebben az időszakban egymást követően kezdtek kialakulni a különböző itáliai hegedűkészítő iskolák: elsőként Brescia városában, szinte azonnal utána Cremonában, majd a jelentős itáliai városokban. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a hegedű – és általában a hegedűépítésű- és formájú hangszerek – története ebben az időben vette volna kezdetét. Ez a fejlődéstörténeti folyamat az európai kultúrában akkor kezdődött, amikor a vonó, mint megszólaltatási eszköz, ismertté vált kontinensünkön. Ennek ideje a Kr. u. 9.-10. századra helyezhető.

A minap majdnem meghaltam. No nem képletesen, hanem valójában. Finomítva az eseményt lehet az is, hogy majdnem lebénultam. Nem panaszképpen, akárkivel megesik: ki jobban jár, ki rosszabbul. Nekem jobban sikerült, bár kissé felszaladt a vérnyomásom (220/150) és nem tudták néhány órán át levinni, de végül megmaradtam, a  már szokásos módon. Igaz néhány napig töltött káposzta (tormalevélben, szárazon!) helyet infuziót vételeztem – hogy próbáljam stílusosan kifejezni magam. Átértékelő pillanatokat éltem meg tehát, vagy egy másfél hétig. Az első ami az eszembe volt a gyermekeim, ahogy ölelem őket. Hát igen az ölelés! Mennyire kitágul a pillanat, közben érezni mennyi édességet rejthetne még az időszelet, de az óra irgalamatlanul megy tovább. A jelen felszínén úszok ilyenkor.