(vélemény)
 
Baráti Kristóf (hegedű) és Farkas Gábor (zongora) hangversenye/2010. március 2., Magyar Tudományos Akadémia Díszterme


Baráti Kristóf hangja eddig is intenzív volt, de a mostani estén valahogy még inkább erőteljesnek tűnt. A hangindításokban már eleve megvolt az a szélsőséges karakter, ami megragadóvá tette a zenei eseményeket, már a szín szempontjából is. A gigantikus darabok, a Schumann-Brahms-Dietrich szonáta és a Schubert fantázia egyaránt hihetetlen terjedelmű, számtalan leágazással, utalással bonyolított zenei struktúra, ahol a jelentés ugyanannyira összetett, mint az érett zenei nyelvi eszközök. Ezt önmagában nem lehet erővel átizzítani, itt a strukturálással, a viszonyítással és a funkcionális érzékenységgel egyaránt finomítani lehet a kifejezést, amivel az alkotást, a struktúrát formálja élővé az előadó. Farkas Gábor kitűnő partner volt mindehhez, követte a hegedűst, kitöltötte a teret, felpuhítva, sűrítve, rugalmassá téve a zenei közeget. Igazi kamarapartner volt az esten, formálta a zenei szituációkat a helyzethez igazítva, összeszedte, szétterítette a hangokat, a folyamathoz igazodva alakította a közeget.

Volt is min dolgoznia, ezekben a darabokban az idő érzékelése mélyen kapcsolódik az anyag sűrűségével, a funkciós elhelyezéssel, amelyben a zongoraszólam kezelése kiemelten fontos. A dinamikával, a plasztikussággal az előadó tud tömöríteni, lazítani, szétteríteni és összehúzni. Játék a térrel, a zene anyagi jellegével, amely végül az időt teszi kézzelfoghatóvá. A zene változó közegéről beszélünk, amely életszerűvé teszi a művet. De amennyiben az arányok nem megfelelően alakulnak, az indított struktúra nem megfelelően folytatódik, akkor hiteltelenné válik az esemény. Farkas Gábor jelen esetben megvalósította a fentieket, így Baráti Kristóf önfeledten válhatott intenzívvé.
 
A terem összezúgó akusztikája mellett most a Stradivari nagyon tisztán szólt, plasztikus és lebegő hangon. Eddig úgy tűnt, hogy a Baráti játékát jellemző intenzitásnak nem feltétlenül ez az aranykorból való hangszer való, a nagy vonónyomás, a rendkívüli erő úgy tűnt sok ennek a hangszernek, ez a stílus inkább egy nagy Guarnerihez illik. De ezen az estén egyáltalán nem éreztem ezt, most kinyíltak a hangok, a jellegzetesen arányos szárnyaló és nagy hang szólalt meg, amely a Stradivarikra jelemző. A hegedű hangja szinte bebújt a terem minden részébe, úgy tűnt mintha mindenhol azonos erővel lett volna ez az éneklő és világos hang. Vélhetően a szokottnál nagyobb erő miatt nem artiszikus, hanem az amúgy színes és könnyed hang fölvett egy sötétebb tónust, ettől különösen kifejezővé vált.
 
Az est második részében megszólaló Dohnányi és Bartók esetében azon gondolkoztam, hogy milyen füllel hallgatnám a darabokat, ha nem ismerném a szerzőket, nem tudnám kik ők. Mit hallanék a darabokból, mit jelentenének számomra? Ugyanis szűrök, rangsorba teszek, előzetesen már véleményem van. Ilyen módon minden hang befogadása egyben nem befogadás, hiszen saját kulturális prekoncepciómat hallom a zenei eseményekbe. Itt az előadói felelősség, hogy menyire tudja a művész megvalósítani a zenei struktúrát, mennyire teszi élővé az eseményt. Ugyanis a megismert, kigyakorlott darab előtérbe kerül, kiemelkedik a kulturális ismereteink paradigma-sorából, élővé válik, érzelmeket és érzeteket kelt. Így azonnali és konkrét eseménnyé válik, amely felértékeli a zenei anyagot, az előadó saját magában keltett reflexiói révén a sajátjává válik. Ezt tette meg a két művész: élővé tette a darabokat. A finom és kiegyensúlyozott Dohnányi arányai és tökéletessége mellett, a bartóki rusztikusság és mélyről fakadó struktúralitás egyaránt megmutatták a jellegzetes magyar zenei nyelvre jellemző hangulatot.
 
 
Domonkos