Érdekes, ugyanakkor, hogy az előzenekar, pontosabban egyetlen személy, Paul Casey egy csapásra magával rántotta a közönséget, aki úgy kommunikált az ír gitárossal, mintha mindig is ismerte volna. Sean közvetlenségével és vidámságával egyből belopta magát az emberek szívébe és szerény humorát láthatóan élvezte a közönség. Sean megalapozta a hangulatot a zenekarnak, de az nem igazán élt vele. Mulattató volt látni a hatalmas kontrasztot, Sean a vicceskedő, közvetlen, Chris Rea a szófukár, zárkózott. Az ő szófukarsága azonban egyre zavaróbb volt, ahogy haladt előre a koncert.
Chris Rea közönséggel való kommunikációja gyakorlatilag nem verbális úton történt. Ez annyit tesz, hogy egy pár „thank you!”-n és zenésztársai nevének egyszeri bemondásán túl nem szólt a közönséghez. Most nem arról van szó, hogy mi mindenképpen „Hello Budapest, how are you?”-t vártunk tőle, de annyi személyességet mégis, hogy érezhessük az este különlegességét. Talán egyedül egy Paco De Lucia koncert emléke tudta ezt alulmúlni pár évvel ezelőttről, amikor a spanyol gitáros egy „gracias”-on kivűl nem szólt egész este a hallgatóságához. Úgy látjuk, ennek a régi típusú, magában élő, mintegy magamagának játszó sztár imázsa fölött eljárt az idő.
A zene minőségével azonban nem lehetett kifogásunk.
Alapvetően blues-t hallhattunk, de Chris Rea azért bedobott egy-egy rockosabb (vagy épp poposabb), klasszikus slágert, ami felpörgette a hangulatot, mint a Josephine, az On the Beach, a Julia vagy a Road to Hell. Nem tudtuk, hogy a jobbnál jobb gitárjain előadott szólójátékát vagy a hangját szeressük jobban, hiszen az egyik izgalmasabb és lebilincselőbb volt, mint a másik. Énekhangja az a fajta rekedtes - „sokat tapasztalt, bölcs” - hang, ami sosem szűnik meg élvezhető zenei hangnak lenni. Mindig dallamos, mindig kifejező, mindig érthető.
Chris Rea – 2001-ben, egy rizikós műtétet követően– megfogadta, hogy visszatér blues gyökereihez. Talán úgy érezte, tartozik ezzel annak a stílusnak, ami elindította karrierjét. Mindenesetre az ironikus ebben az egészben az, hogy Rea-nak az igazi sikert nem a blues hozta. Sőt, ami igazán fölemelte, az, hogy elszakadt a blues-tól és létrehozott valami újat, szokatlant, átlagon felülit. A sikereit kivétel nélkül mind ezekkel a különleges, „műfajok közötti” dalokkal aratta.
Beismeri vagy sem, az egész közönség csak arra várt, hogy ezeket hallhassa. A Driving Home for Christmas-t például el sem játszotta, hiába tapsolta volna vissza a közönség másodjára is, nem jött már vissza a színpadra. Lássuk be, Rea-nak azért nincs annyi világsláger a tarsolyában, hogy ezt büntetlenül megtehesse. Kár volt a hirtelen befejezésért: sem egy „viszlát”, sem egy újabb ráadás. Keserű szájízzel, kicsit csalódottan távoztunk.
Katona Bea és Tóth Dávid
|
