[...]
erővel és hiteleséggel. A koncert másodk felében ez merőben megváltozott, ott a darabokon átívelő energiákat és intenzitást hallottunk.
Az Arpeggione és a Brahms D-dúr szonáta egyaránt gigantikus kifinomult szerkezetű mű, ahol a részek és felületek között akár leheletnyi strukturális különbségek is fontos üzeneteket hordoznak. Ebben a világban érezhető volt, hogy a két muzsikus nem tudott a mikrofelületeken jelentős mértékig túllépni. Persze ebben részes volt az akusztika jelen esetben összemosó jellege, ami más esetben jó lehet mert teret ad a hangnak, itt a finomságok között húzódó feszültségeket tette érzékelhetetlenné. Az arányok és a formai építkezés ennyire kifinomult világát nem tették nagy egységgé, miközben a részletek magával ragadók voltak, a dinamika és a hang egyaránt kifejező volt. A koncert második felében sokkal távolabb ható erőket mutattak meg az előadók, ott életre keltek a darabok, sokszor egészen megragadó intenzitással.
A virtuóz csellista és zongorista a pillanatokat egyaránt kidolgozták, a kisebb felületeket és struktúrákat intenzíven mutatták meg. Az anyagszerű hangkezelés, az instrumentális gazdagság miatt a mikrofelületek szárnyaltak, a hang és a hangokból fakadó jelentés egyaránt kifejezők voltak. Hatalmas dinamikák, erők és színek mutatkoztak meg a részletekben. Mind a Poulenc, mind a Debussy esetében ezek az erők átmutattak a kisebb struktúrákon, az egész felé mutattak. Lélegző formák keletkeztek, ahol az ötletek, az egyediség egyaránt rendszerteremtő erővé vált.
Mind a két művész eszköztárának lényeges eleme a felületek megkérdőjelezhetetlen megformálása, a hangi intenzitás és melodikus érzékenység. Ebben verhetetlenek és meggyőzőek, ha úgy tetszik a hangszerjátékot anyanyelvi szinten gyakorolják, olyan technikai eszköztárt vonultatnak fel, ami már önmagában is lenyűgöző. Viszont ez válhat csapdává is, a pillanat, a hang illékony és megragadó szépsége mintegy vonásáá válik és elveszi a hangsúlyt a struktúráról. Ez ha úgy tetszik a mulandóság igézete, amely mindig is jelen levő vonzerő. A két muzsikus nyilvánvalóan teljességében nézi és érti a műveket, de a tendenciák tekintetében felfedezhető volt ez a részletek irányába sodródás. A Poulenc és Debussy hosszú távú zenei mélységeket tárt fel, olyan zenei prioritások jelentek meg, amelyek a kamarának, mint műfajnak jelentenek többletet. Itt az egészen finom lírikus felületek, a robbanékony dinamikák, az expresszivitás szélsőségessége hitelesen vált sodró egésszé. Igaz, kijelenthető, hogy a dallamkezelés, a lélegző líra és a robbanékonyság egyaránt erénye a két művésznek, csak a koncert második felében ezen tulajdonságok szárnyra kaptak a funkcionalitás és formai erők perspektívájában.
A népmesei motívum úgy indult, hogy a koncert jó is volt meg nem is volt jó. Az jutott eszembe, amikor valami ha jó ennyire jó és ha nem jó akkor csak ennyire nem jó, akkor sok gond nem lehet.
Domonkos 
