Egy amerikai kritikus szerint a „Chanticleer bizonyítékát adja, hogy az emberi hang valóban a hangszerek királya” és ezt a megállapítást mi csak visszaigazolni tudjuk. A teljesen lecsupaszított, hangszerektől mentes üres színpadot tizenkét „frakkba öltözött énekhang” töltötte be – tökéletesen. Az együttes olyan hangzást hallatott, hogy az ember nem tudta, katedrálisban, erdőben, az óceán partján, vagy valahol a csillagok között lebegve érzi magát. Azonmód eltűnt a kezdeti piszmogás és a közönség lélegzetvisszafojtva hallgatta végig a darabokat: a koncert végé pedig (a mai magyar szokásoktól igencsak eltérően) állva tapsolt az énekkarnak, aki búsás ráadásokkal fizetette vissza a kedvességet.
Mi volt a Chanticleer sikerének a titka?
Sok különböző hatás, egyszerre. Az őszinteség és nyitottság a közönség reakciói felé (valami, amit a magyar énekkarok is eltanulhatnának), a professzionalizmus, a megjelenés (a ruháktól kezdve a meghajláson keresztül a felállásig) és a program sokszínűsége.
A műsornak üzenete volt.
A spirituális (istenhívő, misztikus, meditációs, ki-ki nevezze kedve szerint) énekes zene öröme és művelése átível a századok felett. A több mint nyolc évszázadot átfogó zenei programban egymás mellé helyezte a kórus az ősi gregorián himnuszt és a modern francia kórusmuzsikát, Palestrinát és Ligeti Györgyöt, a középkori angol carolt és a kortárs Steven Sametz „in time of” többkórusos művét…
… és csak ámulattal hallgattam, milyen gyönyörűek a művek. Nekem, aki bár már jó pár kis és nagy kórusban énekeltem, tegnap este jött el az a pillanat, amikor egy – szinte megvilágosodásszerű pillanatban – megéltem az emberi kultúra egységét.
Nem tudtam eldönteni, melyik darabot szeressem igazán. Azt sem, melyik kor haladta meg melyiket a kórushangzásban, a zene szépségében, a kifejezés és tartalom mélységében. A sokat temetett modern zene ugyanolyan szépségben ragyogott mint a reneszánsz polifónia… a középkori vaskos és erőteljesen ritmikus zenében, a modern kor erejét véltem újra-felfedezni.
De nemcsak ezt, hanem a zene kimeríthetetlenségét is megéreztem. Bizony, nem írták meg még a világ összes kórusművét. Bárki, bármennyi szépséget alkothat még! Ki tudja milyen remekművek íródnak még a világ minden szegletében, hiszen a koncerten elhangzott művek közül a kínai zeneszerzőnő Chen Yi Spring Dreams című darabjától, az amerikai Steven Sametz „in time of”, az ír Michael McGlynn Agnus Dei, és Mason Bates Sirens című – nagyon jelentős - művei mind-mind az elmúlt 15 évben keletkeztek.
De még talán ennél is többet éreztem: azt, hogy a lelkünkkel többet kellene törődni. Egyre többet az elmélyedéssel és egyre kevesebbet a rohanással. Az emberek – nehéz időkben, mint kétségkívül a mai – mindig is Isten felé fordultak: ennek a lelki odafordulásnak gyönyörű lenyomata ezer év kórusmuzsikája.
A koncertterem tele volt boldog arcú, elragadtatásban tapsoló emberekkel… nemcsak én éreztem hát ugyanezt. Az amerikai férfiegyüttestől nemcsak zenei élményt, hanem hitet és reményt kaptunk. Ne hagyjuk veszni ezt az élményt!
Tóth Dávid
|
