Most hogy létrejött a kiállítás (MÜPA, Hangszertörténet) úgy gondoltam kissé leállok, elmentem biciklizni a Balatonra, ettem a Kádárban egy rántott húst, elgondolkoztam ezen-azon. És ezalatt szabadságra mentem a távközlésből is, alig érezték meg a kollégák, a távközlés meg annyira sem. Mindannyian helyettesíthetők vagyunk, a kérdés, amit önmagunknak fel kell tennünk, hogy ezt el tudjuk-e fogadni. Közben meghalt Steve Jobs, felrántották a piacokat, majd elengedték: egy hisztérikus és túlreagált világ.
Mindegy, tehát egy kicsit megpróbáltam kiengedni, ilyen feszített helyzetben már aludni sem tud az ember és elkezdtem nézegetni gyerekkoromom kedvenc fotógráfusát, Henri Cartier-Bressont.
Letisztult formák, gesztusok, a pillanat művésze, ahogy ezt a fotógráfusokról mondják. Nincs benne túlzás, minden világos és egyértelmű, ezért a jelentések, illetve az eszközé váló jelentések sokkal többrétegűvé válnak. Az élestől az életlenig, a mozdulattól a statikusig minden értelmet nyer. Ez a művészet felülről nézi a világot, minden mozzanatában ott az élet, illetve az élet bressoni esszenciája. Itt megy ez a biciklista, a lépcsők, a korlát és a szegély ritmikus élességében megjelenik a némileg elmosódó alak, a körülményekben megjelenő ember.
A mai fényképezés megdöbbentően eredményes, de a legjobb szó rá, hogy vizuális túlreagált. Sok minden, színek, formák a végtelenségig fokozva. Nem kérdés jó fényképekről beszélünk, de elvesztettük az egyszerűség igézetét. persze ehhez kellett a digitális fotózás millió és millió lelkes amatőr izlése, akik fényképeznek látják, hogy mást szeretnének, húzzák photoshop-al az izlésük határáig, a felfokozott vizuális megtapasztalásokig. Ez oylan mint az elektronikus zene, nem akarom megkérdőkelezni, mert nincs rá okom, meg értelme sem lenne, de amikor a digitális eszközökkel próbálgatás végül kelendő művészetet eredményez az nem ugyanaz amihez szoktunk. Sok fotós ma sűrű vizualitást alkot, amit lehet szeretni, de a légiesség, a szabadság hiányzik. Agyonnyomnak a mai képek, egyszerűen túl sok bennük minden.
A pillanat az pillanat. Nem a pilanatra vetített, többrétegű 3D esemény, az artisztikus vékonyság és elegancia árulkodik arról, hogy a műalkotás mennyire képes önmaga maradni, vagy szüksége van fűzerekre, ízfokozókra, csillogó felületekre.
Szeretem Bresson alkotásait. Van bennük tér és levegő.
