Minap mondta valaki, hogy nagyon hatott rá az angol rock együttes, a Coldplay. Bevallom még a nevüket sem hallottam, most meghallgattam. Ízlelgetem, próbálom megérteni, hogy miért hat ennyire rám, miért bújik ez a zene a bőröm alá, miért lüktet hidegen a bensőmben, mi ez a fájdalmas vágy amit kelt bennem. Ugyanaz a kérdés, miért és mi a zene? Igaz, amennyiben őszintén magamba tekintek, már nem foglalkoztat ez a kérdés, csak megszokásból teszem fel. Most csak hallgatok és figyelek. Megérteni nemigen fogom, talán nem is akarom. Sokat jelent nekem Bach, Eötvös, Ligeti, Piazzolla, Van Halen, Bee Gees, Barbra Streisland, Santana, Kaltenbrenner, az angol figura, a Robie Williams és most a Coldplay. Az életről beszélnek más és más szinteken.
Mi meg élünk más és más szinteken. Van aki a dolgokat nézi, van aki azt ami azok mögött van, van aki a szépséget és van aki azt ami nincs. Egy azonos, hogy élünk. És ami még közös, hogy elmegyünk. Erről beszél a művészetünk. Most a sokféleség korát éljük, ahol nincsenek olyan megmondó emberek, akiktől mindent elfogadunk. Azt gondoljuk, hogy azért, mert nem születnek ma ilyenek. Pedig nem. Nincs rájuk szükségünk. Sőt, mondják maguknak.
Jó, hogy fogynak a prekoncepcióim, és hálát adok az Istennek, hogy ennyi év elmúlta után is tudok felfedezni. A zene nagy és végtelen dolog, túlmutat az elmúláson. Hallgatom a Coldplayt és kiállok az életem folyama mellé és nézelődöm, időnként figyelem a horizontot. Már a félúton is tovább jutottam, sok mindenem odaveszett, összetört álmok, barátságok, és darabokra tört érzelmek az utam mentén. De a kiállva az életem partjára megértem, hogy mindez csak velem történhetett meg, ez az én életem. És lehet, hogy továbbfolyik, a horizonton túl. Persze mit számít. Most örülök a jelennek. És hallgatom a Coldplayt.
