Terjed az erőszak. Igaz másféle, mint amihez hozzászoktunk. Ideges, vibráló erőszak, időnként felcsapó indulatok esszenciája és eredője, amely a virtuális kor befolyása alatt egyszer könnyeddé, másodsorban végletessé válik. Az indulatok elszabadulnak különböző súlyok nélkül, amolyan tömeg nélküli erőszak, nincs súlya, csak eredménye. A végrehajtók az igazság vélt birtokában indulataikat szabadon engedik - úgy vélik ez megengedett. (Főként egy amolyan Isten nélküli világban.) De, ezen indulatok csak a személyiség egy részét veszik birtokba, ettől válik olyan különössé az egész. Sok brutális dolgot látott a világtörténelem, de Dzsingisz Kán nem hagyott illuziókat, ugyanúgy, ahogy az Asszírok sem, brutálisak voltak és nem ismertek könyörületet. Az új világ agresszorai egyre inkább úgy állítják be magukat, hogy jók, kedvesek és vonzók. A reklámok és sztárok világa által lefestett művilág és erkölcsiség reprezentásai. Patyomkin agresszorok ők, akik nem csak, hogy nem vállalják önmagukat, de nem is tudják, hogy mi a szerepük és merre vezetnek tetteik.
Szeretnénk valakik lenni. Na jó, ez nem őszinte. Szeretnék valaki lenni. De milyen ez a valaki? Egyszer Rolls Royce-ban ül és maffiózó, máskor gitározik és érzékeny és persze semmi sem fontosabb neki, mint az értelmes és artikulált kifejezés, aztán meg gondolkodik és ír, akár lehetne olyan megmondó ember akit azért tartanak, hogy ossza az észt, majd megriad a háttérbe vonul és tömeggé válik. Valaki, természetesen a múló időben. A döntések mögött ott húzódik ez a feketéllő hegy, amit felelősségnek hívunk. Tetteink, amik megtörténnek velünk. És a következmények az árnyékok, amelyet a felelősség sző egésszé.
Az élet megy tovább, megállás nélkül. Nincsenek szünetek. Persze az élet sincs nélkülünk.
A nagy művészetek meg megérintenek, olyan érzéssel töltenek el, mintha kiállnánk az élet, életünk folyama mellé és felülről tekintenénk rá, figyelnénk lassú és megállíthatatlan hömpölygését, azt az illúziót megélve, hogy kiléphetünk, mások lehetünk. Persze közben talán még intenzívebben érezhetjük az elmúlás fájdalmát és egyben az élet megragadó szépségét. És valóban lehetünk mások. Csak nem biztos, hogy akarjuk.
Egy ideje azon veszem észre magam, hogy ha választanom kell az olcsóbb, de kezdetlegesebb, és a drágább, de kicsit jobb termék közül, akkor egyre inkább a drágábbat választom, bármennyire is kilóg az ára a keretből.
Darwin azt találta egy alkalommal mondani, hogy nem a leggyorsabb, nem a legerősebb és még csak nem is a legokosabb, hanem az, aki legjobban alkalmazkodik a változásokhoz, az marad életben. Talán nem pontosan így szól az idézet, de a tartalom ez. A hétvégén általunk meglátogatott Üveghuta, ahol a megdöbbentő módon templomtorony áll a tisztás közepén (templom nélkül), egy sváb falu utolsó emléke emelkedik valószínűtlenül ki a természetből. Nem akarnám tovább ragozni az előbbi írást, pusztán egy másik fontos gondolatot ragadnék meg. Nevezetesen, hogy milyen érdekes konoksággal tudunk együtt élni saját múltunk agresszióival. Ez emberi jelenség, nincs ez másképp a volt Jugoszlávia területén, Ruandában és más szomorú mód emlékezetes helyeken. Viszont nálunk az enyészet rendkívül gyorsan válik hangsúlyos erővé az élettel szemben és ennek különös okát véltem felfedezni. Ezen a földön, ebben a régióban különösen szokásunkká vált ragaszkodni kialakult véleményünkhöz, vélekedésünkhöz. Hiedelmeink észrevétlen abroncsként ölelnek körül. Fura mód ragaszkodunk múltbeli tévedéseinkhez, mert ha nem így tennénk a másnak lehetne igaza és ez elbizonytalanítna. Elsősorban itt. A kitelepített svábok falvát a leggyorsabban adtuk át az enyészetnek, miközben a torz mementót fenntartjuk. A ragaszkodás elképesztő szintjei.
Bátaapátiban, Szekszárdtól 15 km-re vagyunk borkóstolón...
Mi köze Gábor Áronnak egy 18. századi angol sorhajóhoz?
Hát annyi, hogy a legendás, szabadságharcos nótákban is megénekelt ágyúöntő mester üzemében fennállása alatt uszkve 94 darab ágyút öntöttek, míg egyetlen (száz évvel korábbi) angol sorhajón mintegy 90 ágyú volt hadrendbe állítva. Ilyesmi hajókból akkoriban több mint 300 futott angol lobogó alatt...
Több rétegről szólt Tamás írása. A magyar zenész nehezen vesz magyar hangszert, persze ahogy ezt elolvassa az a magyar muzsikus, aki magyar hangszeren játszik, az nyilvánvalóan felkiált, hogy ez nem igaz - önérzetében sértetten -, hiszen ő azt látja, amit ő tett. Aki esetleg csalódott egy magyar hangszerészben az könnyedén fogalmaz meg általános érvényű igazságokat. Illetve olyan vélekedéseket, amiket ő igazságnak vesz. Mint tudjuk az ember az általa igaznak vélt dolgokat támasztja alá érveivel. A németről, franciáról tudjuk, hogy nehezen veszi meg más nemzet termékeit, legalábbisan nehezebben mint mi. Az olasz is büszke a sajátjára. Amikor mégis máshonnan vásárolnak az vagy hiányból, vagy kritikából fakad. Drága, nem jó minőségű, értse meg a hazai ipar, hogy a honfitárs nem idióta, hanem hűséges vásárló. A protekcionizmus és a baromság között vannak fokozatok.
Most hogy létrejött a kiállítás (MÜPA, Hangszertörténet) úgy gondoltam kissé leállok, elmentem biciklizni a Balatonra, ettem a Kádárban egy rántott húst, elgondolkoztam ezen-azon. És ezalatt szabadságra mentem a távközlésből is, alig érezték meg a kollégák, a távközlés meg annyira sem. Mindannyian helyettesíthetők vagyunk, a kérdés, amit önmagunknak fel kell tennünk, hogy ezt el tudjuk-e fogadni. Közben meghalt Steve Jobs, felrántották a piacokat, majd elengedték: egy hisztérikus és túlreagált világ.
Mindegy, tehát egy kicsit megpróbáltam kiengedni, ilyen feszített helyzetben már aludni sem tud az ember és elkezdtem nézegetni gyerekkoromom kedvenc fotógráfusát, Henri Cartier-Bressont.
Úgy alakult, hogy megint vindózos lettem.
Sokan dicsérték az új operációs rendszert, mondván, hogy jobb, mint a régiek, kijavították a hibákat. Egyesek odáig merészkedtek, hogy már-már a Csutka reális alternatívájaként kezdték emlegetni...
